Minden reggel megbeszéljük, hogy nem beszélünk csúnyán, de nap végére valahogy általában csak úgy röpködnek a lófaszok. Durván sok munka van, sok a beteg, és nem is könnyű esetek.
reggel nyolckor lerogyok a fotelba: Szabad már mondani az istenfaszát, vagy még korai?
Van egy erősen szociális férfibeteg, szedtünk neki össze ruhákat. Andi kikap a szekrényből egy farmerszoknyát.
Bea: - Mi van, transzvesztitát csinálsz belőle?
én: - Ramofixből neccharisnya...?
Andi: - Hát én mindjárt rosszul leszek itt!
Ibi: - Rosszul ne legyél már.
én: - Vagy legalább is ne itt.
Marcsi, Andi meg én kettőig voltunk aznap mind a hárman. Andi fél kettőkor távozott. Negyed háromkor összefutok Marcsival a folyosón, ő kötszert cipel, én egy néni pótebédjét viszem melegíteni.
Marcsi: - Te! Mit keresel te még itt?
én: - Távol álljon tőlem, hogy bunkó legyek a főnővérrel, de ugyanazt, amit te.
Bea éjjel ügyelt, reggel mire indult volna haza, elkezdett szakadni az eső. Esernyő híján visszajött a nővérszobába, hogy vár egy picit. Öt perc alatt három kattant ember támadta be.
Bea: Tudjátok mit? Én inkább vállalom, hogy hajat szárítok otthon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése